Mint egy hátba rúgás. Úgy hasított belém a gondolat és söpörte le bizonytalanságomat kíméletlen 46-os talpával. Itt van ez a férfi. Elutazott miattam idáig, hogy hacsak pár napot is, de együtt töltsünk. Korábban mindig én voltam, aki szívességeket tett. Aki engedékeny volt és feláldozó - sőt mi több, feláldozható. Mert hagytam. Mert annyira akartam. Azt, hogy szeressenek, azt, hogy bízzanak bennem, hogy adjanak a szavamra. Hogy valakinek fontosabb legyek, mint egy outlook bejegyzés vagy üzleti találkozó. Hogy arról is kérdezzenek, mitől félek, milyen vagyok egyedül, mi fáj. Mert látják, hogy valami fáj. Már ha egyáltalán észreveszik. Mert hogy is vennék? A férfi nem önzősége olykor határtalan. Elvárásokat támasztani, léceket magasra tenni, érzelmi nullaként viselkedni és azokat drága-kincsként elásni a létező legmélyebb gödörbe egy sötét erdő kellős közepén. Na az megy nekik.A hátraarc. Pedig a férfiakba, akik manapság gyakorlatilag kihaltak, még a tisztességet, becsületet és a nő megbecsülését nevelték. A lovagkornak azonban leáldozott, hamupipőkék ébresztő! Éppen ezért 16 éves korom óta már nem az igazit vártam. Elsősorban az Igazat. Aki ha messze is van néha, ha fáj is, ha azt érzem, hogy elevenen elégek, ha padlón vagyok is, tudom, pont azért van, mert érzek. Mert érzelmeket vált ki belőlem. Mert szeretem. A hibáival együtt. Jobban, mint saját magamat. Mert vannak dolgok, amik nem csupán pár hónapra szólnak. Én bízok az érzéseimben. Bíztam bennük. Eddig mindegyik férfiben megtaláltam ezeknek a dolgoknak az ígéretét, mint egy fantomot, amely néha néha felsejlik, de soha nem fedi fel álarcát. Az árnyékát megtaláltam bennük. De magát a dolgot, teljes valójában. Azt, amire a nap süt és amelynek árnya rávetül bár életemre, de fénye beragyogja eddigi bár értékes, de érték nélküli életemet, és felmelegít, árnyéka pedig inkább hűvös védelmet ad ha perzselő a forróság..
Na ezt a bizonyosságot még senkiben nem éreztem. Kivéve Őt. Ahogy meglátom a mosolyát, tudom, hogy akármilyen vastag felhőréteg vegyen körbe, a felhők felett tudom, hogy mindig süt a nap! Olyan, mint egy repülő. Felszállsz rá és többet nem akarod elhagyni a fedélzetét. Mindig vele utazni, belegömbölyödni az ülésbe, nézni az ablakból a város hajnali vagy esti fényeit, képzeletben kinyúlni és beletépni a vattacukor felhőkbe, felszállni, landolni, liftezni. Turbulenciába kerülni, majd szemlesütve-mosolyogva nyugtázni, hogy igen, kijutottunk belőle. Borozni, teázni, aludni, olvasni, nagyokat beszélgetni. És mindig magasabbra és magasabbra szállni.
Már legutóbb is őszintén, fesztelenül beszélgettünk és játszottunk önfeledten, mint két kisgyerek az aranyló homokban. Nem buborék volt. Tudom, hogy nem lehetett buborék. Most itt állok szótlanul, olyan erősen szorítom magamhoz, hogy eszmefuttatásom közben azon gondolkozom, mikor szól, hogy nem kap levegőt vagy kezd el pánikolva segítségért kiáltani, mert azt hiszi, egy őrült spiné vagyok, aki meg akarja őt ölni a hirtelen támadt szeretgetésrohamával. De hát szó mi szó, én már csak ilyen vagyok. Hirtelen, olasz temperamentumú, heves. Ez a hév. A hirtelen jött többéves hiányérzetet betöltő endorfináradat, amitől nyugodtan lángolok. Különben is, egy ölelésnyi idő pont elég volt arra, hogy összerakjam a puzzle darabkáimat és felsöpörjem magamat a padlóról. Az önbizalmam, mint a tékozló lány, bár kicsit késve, de visszatért. Leszállt a gépe és besurrant a terminál ellenőrző pultján keresztül ki, vissza jogos tulajdonosához. A lelkemhez. Erőt vettem magamon, elengedtem és kifókuszáltam rá.
Akkor vettem csak észre, hogy az ő szeme is csukva volt. Velem élt és a pillanattal. Láttam az ajkain, ahogy szétnyílnak, hogy levegőt kipréselve szavakat formázzanak. Én pedig vártam az első reakciót. Mert hát, sakkjátszmát sem kezd nő. Most már a kíváncsisággal vegyes izgalom árasztotta el a testemet és a lelkemet. A szívem, mint egy turbófeltöltős motor zakatolt és süvített. Majd elkezdett beszélni hozzám. Spanyolul. Csak sejteni tudtam a hanglejtéséből és a szemeiből sugárzó mélyvörös tűzből, hogy valószínűleg valami nők számára és számomra is, andalító, szívmelengető esetleg őrjítően szenvedélyes dolgot mond. Halkan, mintha körülöttünk mindenki értené, és meg akarná tartani a mi kis közös titkunknak. Tudta, mivel vegyen le a lábamról. Mindig is odavoltam a déli nyelveken beszélő, trillázó, dallamosan pattogó szavakat suttogó férfias férfiakért. Amolyan lánglovagok. Felgyújtanak, majd tüzet oltanak. Igazi hősök, miközben égetnivaló pokoli fickók. Valahonnan mélyről, lentről, a fortyogó vöröses sárgásan izzó tengerek világából. Mert hogy, ez a fickó nem e világi, abban már Saint Tropezban is biztos voltam. Bár mi tagadás, engem is tűzről pattintottak. Lehet szerelmes lettem? Második látásra, egy reptéri váró kellős közepén, nagyjából 10 kerek perc leforgása alatt? Valami megmagyarázhatatlan vibrálást éreztem a levegőben. A kiteljesedést. Ha most még nem is szerelem, egy biztos! Van az a férfi, akit nekünk rendelt a sors. Higgyek vagy ne higgyek, valami belső, megmagyarázhatatlan késztetésből tudom, hogy Ő egy pillér az életemben. És hogy melyik pillér? Úgy döntöttem, itt ebben a szent pillanatban, hogy bármi is legyen a vége én belevágok. Most először, félelmek nélkül, kérdések nélkül, feltételek nélkül belevágok. A padlót már úgyis jól ismerem, jó kilátás és szép perspektívák várhatnak ott! Szóval hölgyeim és uraim welcome on board!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése