Összetörni. Darabokra szétesni. Összecsuklani a padlón, görcsbe rándulni és zokogásban kitörni. Majd ott ülni hosszú perceken, akár órákon keresztül. Nem töprengeni, nem gondolkozni, nem beszélni, nem reagálni. Csak zokogni, zokogni, zokogni. Amíg még van könnyünk. Amíg még van erőnk, van kitartásunk. Belegyengülni, elveszni. Imádkozni. Megoldásért. Mert ez mindannyiunkkal megeshet. Hogy ebben a pillanatban, ha eljön, már semmi más reményünk nincs, csak az imánk. Ha követtünk el bűnt, ha nem, ha hívők voltunk eddig, ha nem. Mert hihetünk, vagy nem hihetünk, az imánk erős. Az imánk véd, tisztít, újjáépít. És nem azért, mert istenhez címezzük. Nem azért, mert hiszünk a feljebb valóban vagy valami misztikus, mitikus, titkos, láthatatlan valakiben vagy valamiben. Megszámlálhatatlan vallás van ma már a világon, megszámlálhatatlan istennel. Mégis mind egyhez imádkozunk. Magunkért, magunkhoz imádkozunk ilyenkor. Saját magunkat villanyozzuk, húzzuk fel és vesszük rá a változásra. Hogy összeszedjük magunkat, felálljunk és folytassuk. Vagy újrakezdjük. Mert lehet akármennyi barátunk, ezekben a pillanatokban csak magunkra számíthatunk. Nem szabad összekevernünk a segítséget. A barátok nem felállni segítenek. Abban segítenek, hogy meglásd, melyik láthatatlan kézbe kapaszkodhatsz bele. Tanácsot adhatnak. De a döntés mindig saját és egyedüli.