2013. szeptember 11., szerda

Mind arra vágyunk, hogy ne kelljen menekülnünk. Hogy egy kapcsolaton belül is szabadok lehessünk. Mert a szabadság sem ér semmit, ha nincs kivel megosztanunk. Egy ideig persze jó, hogy azt tehetünk, amihez kedvünk van. De egy idő után már ez a tűz is elhalványul. Azonban azon túl, hogy abban bízunk, nem kell majd elmenekülnünk, arra is vágyunk, hogy ne kelljen belemenekülnünk egy kapcsolatba. Olyan emberrel együtt lenni, aki nem látja a lelkünket. Nem érzi a rezgéseinket. Akihez vonzódunk, közben mégis taszít minket magától csak fájdalommal érhet véget. Mert véget ér. A szívemberek pedig, bízva mindig a változásban, abban hogy képesek megváltoztatni egy embert belehajszolják magukat ebbe a fájdalomba. Vagy lehorgonyoznak egy olyan pár mellett, aki, ha listát vezetünk róla, tökéletes házastárs alapanyag. Megértő, kedves, megbízható, vita kerülő, olyan aki hallgat a másikra, kompromisszumképes, tud főzni, mosni, takarítani, barkácsolni, szerelni, világot menteni. Mégsem elég. Papíron létezik. A valóságban lehet, hogy megfelel ezeknek a szempontoknak. De az izgalmat, a szenvedélyt, a mágiát, a pezsgést, a pillangókat a gyomorban nem idézi elő. Mérlegelni kell és eldönteni, hogy készítjük-e a listákat és pipáljuk rajta a meglévő pontokat, majd megegyezünk magunkkal, hogy igen ez a megfelelő nekünk az elkövetkezendő 20 évre. Vagy, megkeressük azt, akinél eldobjuk a papírt, mert tudjuk, hogy az érzések, amiket ébreszt bennünk - és régóta szunnyadtak lelkünk legmélyén elég erősek akkor ahhoz, ha viszonzásra találnak, hogy megtalálhatjuk benne ezeket. Csak már anélkül, hogy keresnénk. Mert jön vele. Mert hozzá tartozik. Magában hordozza. És lelke minden négyzetmilliméterével velünk fog élni, bennünk fog élni és átadja mindazt a megsemmisítő majd felemelő érzést, amire és amikor szükségünk van. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése