Gratulálok Mira ismét jól elintézted magadnak! Gondoltam puffogva saját ügyetlenségemen. A péntekem ennél szerencsétlenebbül el sem kezdődhetett volna. Túl Bahreinen, Rómán, Lisszabonon most itt ülök egy londoni taxiban. Gyakorlott londoniként nem szabadna megáznom. Én mégis bőrig merültem a saras esővízben. Persze fehér testhez simuló ruhámban bézs színű köröm cipellővel. Pedig úgy gondoltam ezt még hamupipőke is megirigyelné. Mindezt valószínűleg azért kapom, mert fél év után először úgy döntöttem, nem munka céljával fogok repülni. A munkamániás nyaralni megy gondolták az égiek és kitaláltak egy jó kis heccet, hogy emlékeztessenek " kicsi lány kilépsz a komfortzónádból" Na de hát, engem mint notorikus határsértőt ez hol érdekelt?
Lisszabonban a megbeszélésem után, ahogy épp egy eldugott kávézó után kutattam a belvárosban belefutottam egy rég nem látott ismerősömbe Leilába. Még valamikor együtt hallgattunk művelődéstörténetet az Oxfordon. Most ő a Lisszaboni nemzeti múzeum egyik vezető kurátora. Megkérdeztem, hol lehet Lisszabon legjobb Ristrettoját kapni, mert egy fárasztó nap után egy igazi pupillatágító energialöketre vágytam. Ő kapott az alkalmon, jön velem, menjünk itt van nem messze akkor már meghív beszélgessünk egy kicsit. Hosszú idő 5 év. A hely valóban bámulatos volt. Egy kis sikátorba fordultunk le a főtér bal sarkában a templom mellett. A nap sugarai be-be kúsztak az árnyas, hűvös sikátorba, ahol kávézónkra rátaláltunk. Körbe lugasok hatalmas akácvirágokkal tűzdelve. Kis kerek, kopottas fémasztalok hozzá passzoló székekkel, az asztalokon pedig törött üvegekből készített mécsestartók díszelegtek. Engem provance-ra emlékeztetett. Leültünk, megrendeltük kávéinkat, majd beszédbe elegyedtünk. Tudtam, időm rengeteg van, hisz a gépem csak este indult vissza az esős Londonba. Addig is, gondoltam magamban, megérdemlek egy kis sziesztát.
Miután megbeszéltük kivel mi történt, ki kivel találkozott azóta, milyen izgalmas pletykát hallottunk, kiket boronált össze az egyetem, mi lett az álompárral vagy éppen az örök magányos farkassal a csoportunkból hirtelen témát váltott. Mindig ilyen volt. Mindig hasonlítottunk egymásra. A hirtelenségünk hozott minket össze anno is, az egyetemen. Emlékszem, egyik előadás után rohantunk mindketten ebédelni, hogy még be tudjuk fejezni a következő előadás előtt a prezentációnkat, természetesen ebéd közben. Mert hát szerettük halmozni az élvezeteket. Az ebédlőben hatalmas volt a nyüzsgés és zaj így én jobban szerettem kiülni a fűbe az egyetem főépülete elé, egy árnyas fűzfa alá. Nem én voltam az egyetlen. Ugyanoda ugyanakkor, ugyanazzal a problémával ültünk le. Azóta jó barátok vagyunk. Tehát témaváltás. Csupán egy kérdése volt - " Jössz velem hétvégén Saint Tropez-ba"? Egy kiállítást vezetek le, tudom te is imádod utána pedig sétálnánk egyet a városban, innánk egy jó pohár bort, sütkéreznénk egyet a napon, meglátogatnánk pár casinot és klubbot és legalább te is kikapcsolnál egy kicsit. Látom ahogy minden idegszálad ráfeszül a munkára. Lassíts le egy kicsit. Engedd magad elé az életet!-
Abban a pillanatban leszállt a köd. Hirtelen vágott mellkasba a monológja. Na, nem mintha nem tudtam volna, hogy az elmúlt fél évem csak munkával telt szinte szórakozás nélkül. De az, hogy ez ennyire látszana rajtam? Mit láthatnak mások? "Na ott megy egy igazi karrierista nő, nézd meg még álmában is tárgyaláson van" Ami persze nem volt igaz, sok minden más is foglalkoztatott, sok minden mással is foglalkoztam. Az üres perceimben vagy óráimban. De alap helyzetben valóban a munka töltötte ki az életem nagy részét.Szokásomhoz híven nem gondolkoztam sokáig. Azonnal hatalmas és hangos IGENT mondtam a kérdésére. Fogtuk magunkat és mint két őrült diáklány ( bár őrültnek őrültek a mai napig), rohantunk a legközelebbi repülőjegy értékesítő irodába és foglaltunk két jegyet. Először neki egyet Londonba, ma estére, majd nekem egy másikat a holnap reggeli gépre.
És most itt vagyunk. A taxiban, bőrig ázva. Én már a Saint Tropez-i napfényhez öltöztem. A mindig velem lévő gumicsizmámat most először hagytam otthon, hiszen Heathrow-ig már csak nem ázok meg. Tévedtem. Ritka az ilyen pillanat, hiszen mindig előre gondolkozom. Mindig gondolkozom. Számot vetek és minden eshetőségre felkészülök. Mert én a "jég hátán is" féle lány vagyok. De semmi gond. Tudom, hogy van 1 óra tranzit időnk. Tudom, hogy van a reptéren pár tucat ruhabolt. Ha már megáztam, gondoltam veszek inkább egy lenge nyári ruhát. Szandállal. A hamupipőke cipőt pedig megtartogatom estére. Hátha pont ST-ban botlom ki a cipőmből és esek bele "na persze esetemben szó szerint" az én daliás napbarnított szexi akcentussal beszélő hercegfélistenembe. A repülőgépünk időben és probléma nélkül felszállt. Mi már a repülőn koccintottunk pár pohár jó francia vörösborral sikeres ST-i nyaralásunkra. Mondanom sem kell, már utazás közben jó kedvünk volt és felszabadultan kacarásztunk mint két tinilány. Úgy is éreztük magunkat. Hirtelen távolodni kezdtek az esős londoni délutánok, a bőrig ázás, az escort főiskolára járó iroda cirkáló, a spanyol oligarchám, a bahreini hercegek, a reggeli magányos futóedzések a városi parkokban. A macbookomat pedig elsüllyesztettem táskám legmélyebb bugyraiba. Nehogy véletlenül is a kezembe akadjon. Úgy döntöttem, most még útinaplót sem írok. Pedig jó szokásom útinaplókat gyártani. Hátha egyszer majd kiadják biográfiámat, akkor pedig hasznát veszik. Hiszen ha az én macbookom beszélni tudna. Azt hiszem jó pár száj tátva maradna. Na de kalandjaimról majd később. Csak szépen sorjában. Most landolunk. Welcome to Saint Tropez, hangzik el a kapitány köszöntő beszéde. A repülőgépről leszállva beszívom a sós tengerparti levegőt, felsóhajtok és elmosolygom magam. Kaland szagot érzek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése