7.) Shake it baby!

07:30 perc, helyi idő szerint. Hong Kong International Airport, 26 fok, eső. Na meg persze óriási köd. Remek. Bár lassan több időt töltök repülőgépeken, mint autóban, azért van bennem némi félelem. Még mindig. A viharban éjszakába nyúló vagy ködös felszállásokat és leszállásokat valahogy mindig tartással kezelem. Murphy törvénye szerint ugyanis, ami egyszer felszáll, annak le is kell jönnie. Na igen. Csak éppen nem mindegy, hogy kerekeken, hason, háton, vagy darabokban. Krucifix, hogy nem vagyok normális. Már csak abból is kiindulva, hogy az S.O.S légi katasztrófák sorozat leglelkesebb nézője és tanulmányozója vagyok. Különös kapcsolat ez köztem és a repülőgépek között. Amióta az eszemet tudom, mindig utazni akartam. Menni, mozgásban lenni, bámulni ki egy ablakon és gondolkozni, vagy éppen csak belenevetni a nagy semmibe. 12 évesen, eldöntöttem, hogy pilóta leszek. Na igen, a gyermekkori álmok. Ez épp csak egy pontban siklott ki. Hiába voltam kitűnő tanuló, a matematikával és fizikával még csak köszönőviszonyban sem szerettem volna lenni. Olyan volt a kapcsolatunk, mint Tomnak és Jerry-nek. Így hát ezt az álmomat kis időre egy antik komód fiókjába helyeztem, kulcsra zárva. Talán majd egyszer. Ezután jött a légikisasszony képzés. 

Na igen, jól hangzik, csinos egyenruha, jóképű pilóták, nemzetköziség, minden nap egy új ország. Gondoltam. Aztán hamar rájöttem, hogy ez sem az igazi álommunka számomra. Hiszen magassághoz és súlyhoz kötötték. Amivel én 14 éves koromban rengeteget vívódtam. Igazi kövér kislány voltam. Barátok nélkül, egyedül ülve otthon a leckémmel, a könyveimmel és az álmaimmal. Akkor úgy hittem, esélyem sem lesz arra, hogy én elérjem azt a súlyt, amivel a légikisasszonyok rendelkeznek. Nem láttam magamat szépnek. Ez valami olyan volt, hogy tudtam hogy belül megvan hozzá minden. Csak kifelé nem tudtam ezt megmutatni. Mert van olyan sötét éjszaka, amiben a fényeket sem láthatod, ha csak nem vagy elég kitartó. És egy jó lengyel közmondás szerint, mindig a fényben van a legsötétebb. Zárkózott gyerek voltam. Nem mosolyogtam, nem beszélgettem. Csak terveket szőttem. Rajzoltam, álmodtam és vártam arra a pillanatra, élményre, behatásra, ami majd kimozdít mélyen lévő holtpontomból. Évekig csak csapások jöttek csapások után. És nem hogy kimozdultam volna, még mélyebbre kerültem. Gyakran szorongtam. Sanyargattam magam, próbáltam minél gyorsabban kikerülni a kövérség okozta társadalmi elszigeteltségből. És ez a sok probléma tiniként a lehető legrosszabbkor ütközött ki rajtam. Ha csúfolnak, bántanak, elásnak a szemükben, vagy pont, hogy még porszemnek se vesznek, nos az igencsak destruktív. Egy felnőtt számára is. Nemhogy egy 16 éves gyereknek. A "szerelmi" csalódásokról nem is beszélve. Ezt visszanézve, fényévekre kerültem attól a sehonnani kislánytól. A tűz kellős közepébe. Nemhogy csak a közelébe. Visszagondolva mégis azt gondolom, rengeteg olyan dolog van, ami nem érte meg. Soha ne essen senki abba a hibába, hogy mindenért magát ostorozza. Hogy a boldog gyerekkora után belekergeti magát egy mély szakadékba. És senkitől se mert segítséget kérni. Némán sikítani a legrosszabb dolog. És várni, hátha valaki meghallja. Hát ma már tudom, hogy csak azon tudnak segíteni, aki hagyja is. Szerencsémre, akkor a gimnáziumban megtaláltam a lelki társamat. Az akkori egyetlen barátnőmet. És, ha úgy tetszik, egymást tolva, unszolva nyaggatva kimásztunk. Ha ő csúszott meg egy kicsit a poros köveken én segítettem neki. Ha nekem fogyott el az erőm, ő nyújtotta a kezét. Hiszem, hogy a fiatalkorunkat nem azok az emberek határozzák meg, akik körülöttünk vannak. Azok, akik bennünk vannak, bennünk élnek és akik látják, ha segítségre szorulunk. Eleshetünk, de ha hagyjuk magunknak, hogy észrevegyük a segítő kezeket, felhúznak minket. A rengeteg élmény és tapasztalat árán jutottam el ahhoz a fiatal felnőtt nőhöz aki lettem. A mai napig mosolyogva gondolok rá vissza. Azt hiszem, őt örökre a barátomnak mondhatom. Legalábbis bízom benne. De visszaterelve a fonalat..

Továbbá karrierként, előrelépésileg, nem igen találtam benne fantáziát. Nekem, mint hegymászónak az alaptábor nem volt megfelelő kilátás. Aztán ott van még az is, hogy ezt a szakmát senki nem csinálja a nyugdíjazásig. Valamint féltem. Nem a balesetektől, a sérülésektől vagy a haláltól. Attól, hogy belefásulok. Így kötöttem én ki a harmadik, sok repülést igénylő, számomra tökéletes munkához. Ide a reptérre. És mostanság kezdtem el elgondolkozni azon, hogy kinyitom azt a poros régi antik komódot. A kulcs még talán megvan valahol elmém hátsó szobáiban. Bár a fizika ma is annyira fog meg, hogy tudom, miért nem szállok el a talajról, hogy miért ég a villany és miként működnek a viharok. Na meg persze a repülőgépek :). Azonban, egy egymotoros kis repülőt vezetni, ennyi "repült idővel" talán már nem akkora ördöngösség. És önmegvalósítás is. Vagy talán egy helikopátert? Ezt még hazafelé repülve kitalálom, de ha el is felejteném a gondolatrengetegemben eltévedve, barátnőmtől kapott füzetembe vezetett vágyaim és a repülőgép medál, ami jelenleg is itt lóg a karkötőmön, mindig emlékeztetni fognak arra, hogy van mit még kihúznom a bűvös listáról. Van rá pár röpke órám. Addig is marad nekem másik hű társam, szeretett Minim. Persze sportverda. Szinte repül, azzal a különbséggel, hogy csodásan tapad az aszfaltra még a makacs, rakoncátlan kanyarokban is és nem ijed meg egy kis emelkedőtől sem, sőt, akkor érzem csak igazán, hogy repülünk. Nem is akármilyen kocsi. Nem mintha szeretném a feltűnősködést. Egyszerűen csak egyedi. Fanminikus gyorskocsi. Legalább olyan gyorsan eljuttat A-ból B-be, mint a repülők, csak itt, én vagyok a pilóta! :)

Nyomasztott a köd. Amikor felszólítottak a beszállásra, valahogy éreztem, nem lesz ez olyan egyszerű út hazafelé. Sem a gondolataim és félelmeim miatt, amikkel meg kell vívnom, még mielőtt eljön a hétfő, másrészt pedig valami volt a levegőben. Valami megfoghatatlan feszültség. Már a kapu felé sétálva eldöntöttem. Most biztos nem alszom át az utat. Nem úgy mint idefelé. Felszállás után, magamat megnyugtatva, kértem egy kis whiskeyt. Bár nem rajongtam sem az efféle gabonapárlatért, sem a bourbon whiskeyért, most valahogy mégis jó választásnak tűnt. Már túl voltunk az út felén. Az ülésben lévő kijelzőn látni lehetett ahogy a kis repülőgép logó mozgásban van és közeledik a szárazföld felé. Ekkor hatalmas széllökés rázott fel elbambult félálmomból. Valami villámként hasított az elmémbe. Ez nem lesz egyszerű menet. Öveket bekapcsolni. Ekkor a pilóta hangja járta be a kissé megfagyott levegőt. "Tisztelt utasok, légörvényekbe keveredtünk, a földhöz közel, heves óceáni vihar dúl, de nyugodjanak meg, nincs probléma, a személyzet ura a helyzetnek". Remek, gondoltam. 5 év után ebben is elveszthetem a szüzességemet. Most belegondolva, lehet jobb lett volna boldog tudatlannak maradnom és nem kielemeznem minden repülőgép szerencsétlenséget. Megint csak mondhatnám, buta buta Mira. Újabb kör whiskey, intettem a légiutas kísérőnek, aki ránézve arcomra készségesen bólintott és már rohant is a konyha felé. Vajon mint láthatott rajtam amit én nem? A következő széllökés még erősebb volt, szinte kiverte a kezemből a whiskey-s poharat. Csak nehogy kárba menjen, szükségem lesz még rá. Kinézve az ablakon iszonyatos vihar tombolt. A felhők szinte ébenfeketék voltak és villámokat szórtak a távolban. Bár belegondolva lehet én képzeltem csak oda őket. A repülőgép szárnya úgy hullámzott, mintha csak gumiból lett volna.  Persze tudtam, ha nem lenne flexibilis kialakítású, már rég a földre pottyantunk volna. Kezdtem aggódni. Amúgy is lappang bennem némi pánikbetegség, ez még megfűszerezte az egész szituációt. A következő 20 percben úgy éreztem magam mint egy hullámvasúton. Soha senkinek nem kívánnám. A pillanat, amikor a kapitány közölte, megkezdjük a leszállást maga a megváltás volt. Az előttem lévő asszony hasonlóan hozzám, öntötte magába a whiskeyket azalatt a 20 perc alatt is. Miután döccenősen bár, be földet értünk, hatalmas tapsorkán tört ki. Rég izzadtam meg ennyire. És áztam el. Ugyanis miután feláltam, rájöttem, a whiskey igenis megtette hatását. Kóválygott az elmém rendesen. És belegondolva, hogy szerdán ismét repülök, úgy éreztem nem baj, még egy nem árthat meg. Összenéztem az előttem ülő hölggyel, majd megkérdeztem, lenne-e kedve beülni a belvárosban még egy pohár whiskeyre, koccintani. Kiderült, ő sem rajong a bourbonért. Igazi angolként, mi inkább scotchot iszunk! 

20 perc múlva már egy bárban ültünk, kezünkben egy jó pohár igazi skót whiskeyvel. És ott, akkor mi barátok lettünk. Összekötött minket már egy közös élmény. Kiderült, hogy ő is nemzetközi szinten mozog. Csak éppen az autóiparban. Ekkor frenetikus ötletem támadt. Azt hiszem, gyümölcsöző üzletet fogunk mi még egyszer kötni. Csak várja ki a végét. :) P-ről semmi időm nem volt filozofálni. Arra jutottam, lesz ami lesz ám legyen. Ezután a rázós kaland után az igazi szieszta lesz. Ráérek majd akkor aggódni ezen, amikor újra a starbucks egyik asztalánál ülök, 3 együtt töltött nappal a hátunk mögött. Addig is. Még az ébresztő csók előtt ráfér Csipkerózsikára egy utolsó nagy hajrá. Egy pihentető szemmaszkos szépség alvás. A whiskey és a széllökések nem tesznek jót az ember lányának.