Egy pilóta szemén keresztül...

4 év. 4 évi folyamatos várakozás, verseny előtti izgalom. 4 év tapasztalat és mennyi vár még. 4 éve minden nyáron egy hétvége amelyre egész évben várok. Csütörtökön megnyílnak a cirkusz kapui és kezdetét veszi az őrület. A verseny hangulata és illata járja át Mogyoród dombságát.  Felharsannak a légkürtök, a kerékkulcs süvítő hangja járja át a box utcát. Sajtósok, fotósok, nézők lepik el a legendás magyar pályát. A motorhome-okból ínycsiklandó illatok áradnak szét a paddockban. Felbőgnek a versenymotorok és akkor ott, 4 nap erejéig elveszek. Magamba szívom minden pillanatát, érzését, illatát és tapasztalatát.A forma 1 magyar nagydíjának kapuiban állok. Nem csak magáért a versenyért megyek oda. Persze vonz a nyüzsgés, a pompa, a rendkívüliség.

De ami a legjobban vonz, maga a pilóta. És nem a klasszikus értelemben vett sztárolt top versenyző. Hanem az ember. Tanulmányozni a mozgását, a gesztusait, a mimikáját, a reakcióit, de a legfontosabbat-nézni a szemeit. Hiszem, hogy versenyzőnek születni kell. Ez egy olyan dolog, amire az ember vagy születik, vagy sok pénz és kitartás árán megtanulja.A tapasztalat meghozhatja a várt eredményeket, azonban az igazi sikert a bajnok alkat adja.

Vannak olyan ragadozók akik győzelemre születtek és vannak olyan ragadozók, amelyek más ragadozók zsákmányaiból tartják fent magukat.Van egy bizonyos plusz, amelyet nem az idő ad hozzá az emberhez, azt hozza magával. Az a bizonyos craft, ami megkülönbözteti a versenyzőt a bajnoktól, a győztest a legendától, sportembert a sportembertől. A határok között élő embert a határokat átlépő forradalmártól. Egy rajtban állni külső szemlélőként talán izgalmasabb,mint bennfentesként. Így tűnik ki minden apró részlet. Az autóban ülő pilóta szemében visszatükröződő startvonal valamint az egyenes utáni első kanyar. 

Azokban a pillanatokban ha bomba robbanna körülöttük, sem figyelnének fel rá. Ők már egy másik dimenzióban járnak. Rajtolnak, befordulnak, előznek, elhúznak. Fent állnak már a dobogón. A szemük elhomályosodik és a távolba réved. Magukkal vannak, egyedül. A koncentrációtól összeráncolt homlokukon izzadtságcsepp fut végig. Az idegeik megfeszülnek, kezük rásimul a kormányra. Az utolsó pillanatig nézem őket és próbálok rájönni mit látnak. Mit éreznek. Látom az izgalmat, az adrenalint,ahogy lüktet az ereikben a vér. Az elszántságot. A minden áron győzni akarást. Valahogy ilyennek láthatták Sennát,Prostot,Schumahert is. Az ő képeiről visszatükröződő tekintetet keresem. A "bajnok" tekintetet. 

Azonban lehet akárki akármilyen jó emberismerő, soha nem fejtheti meg, mi zajlik le a rajt után a sisak alatt. Nem láthatjuk az idegességet, a csalódottságot, az aggodalmat. Mert egy igazi versenyző ha érzi sem mutatja ki. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy lássák rajta, mert akkor ő is elhiszi és eluralkodik rajta. Higgadtság. Ez jellemző egy bajnokra. És hogy mit érez amikor átszakítja a célvonalat. Nos ez az, amit ha szeretnénk se láthatunk soha. A sisak eltakarja előlünk a legbensőbb és legmélyebb pillanatokat. Az emocionális vulkánkitörést egy győztes verseny után. A dobogón már a higgadt örömöt, a kitörés utáni füstfelhőt látjuk csupán. Az ott látható érzelem már töredéke annak a hurrikánnak, ami ilyenkor végigsöpör a lelkükön. Legyen az öröm vagy csalódottság. Arcukon addigra már a leszabályzás utáni állapot látható. Miközben a célvonal átlépése után még tiltásig pörög az endorfint termelő motor. A bajnok pilóta pedig hasonlóan precíz szerkezet mint a versenygépe. Hiszen együtt él, mozog és lélegzik vele. Beszívja magába a benzingőzt, az égett gumi illatát, szívverése átveszi a motor vibrálásának ütemét.Teste végigköveti a pálya vonalát szeme pedig végig az előtte lévő méterekre mered. Persze, előfordul, hogy a hűtővizük túlmelegszik és felforrnak. Van, hogy látjuk a vulkánkitörés közbeni állapotot. Azonban kevesek vannak csak, akik át merik adni magukat ennek az érzésnek. Pedig a precizitás nem a mérnöki pontosságú munkán múlik. Egy bajnok érzelmileg legalább olyan vad de közben kezelhető, mint az autója. Uralható, mégsem hagyja hogy uralkodjanak rajta. A kapocs a versenyezni és versenyezni hagyni elvén alapszik. Meg kell találniuk az egyensúlyt a hideg fej és a hevesen forró vér között. Hiszen az ember felelős azért, amit megszelídített.

Egy top sportban, ahol 24 órában reflektorfény alatt vannak a versenyzők és csapatok és a világon mindenhol rájuk figyelnek, valamint az autóikra, kell hogy legyenek, akik az emberre figyelnek. Nem pedig a versenyzőre. A barna szponzormatricák nélküli pulóverben közlekedő fiatal srácra, aki pont olyan, mint a srác a szomszédból. Mindennapi problémákkal és küzdelmekkel. Mert játtszák bármennyire az alfahímet, vagy viselkedjenek úgy mint egy filmsztár, ők is csak egy szerepet játszanak egy nagy darabban. És ha az előadásnak vége, és levetik kosztümjeiket, a reflektorok pedig lekapcsolnak, visszaváltoznak a világszép királyfiból egyszerű legénnyé.  Jellemző ránk, hogy túlmisztifikálunk dolgokat, miközben ők sem tesznek mást, mint dolgoznak a megélhetésükért és követik az álmaikat. Az, hogy számukra ez a kettő - a pénzkereset és az álmok megélése egy és ugyanaz, még nem lesznek más emberek. Nem lesznek elérhetetlenek vagy félistenek. Lehetünk irigyek, bánthatjuk egyiket vagy másikat azért mert " olyan autót vezet amit én nem szeretek" " nem tetszik,ahogy a haját hordja" "nem szimpatikus a vislekedése" " nem mosolygott amikor lefényképeztem". A szimpátia szubjektív dolog. Azonban azt egyik szemére sem vethetjük, hogy ne érnék meg a pénzüket vagy ne dolgoznának meg érte. Az, hogy olyan hivatást választottak, ami együtt jár a média megjelenésekkel, a szponzori feladatokkal és nem a sarki delikátesz üzletben dolgoznak még nem azt jelenti hogy mások lennének, mint mi. Egyszerű harcosok. A másodpercek, az ellenfelek és saját korlátaikkal szemben. Előfordul, hogy veszítenek, előfordul hogy megsebesülnek, hogy hibás döntéseket hoznak. De egy dolgot senki nem vehet el tőlük.

Soha nem adják fel a küzdelmet, mert minden kanyar új kihívásokat és meglepetéseket tartogat. Utakat építenek. Túl a határokon. És soha nem a célra összpontosítanak, inkább az útra, amin odaérhetnek. Mint a hegyek. Ha megismerjük minden kövét és rejtett ösvényét alázattal viselkedünk iránta. Így mászhatjuk meg, és érdemelhetjük meg, hogy megmásszuk. Azt hiszem, van mit tanulnunk tőlük.