1.)Egy karrierista nő életének margójára…

Idestova öt éve már, hogy elértem karrierem csúcspontjára. Vezető tisztséget tölthetek be egy nemzetközi fuvarozással és logisztikával foglalkozó vállalatnál. A projekt tervezés és pályázatírás, valamint a nemzetközi kapcsolatok ápolása annyi időt vesz el az életemből, hogy a családomon, a szombati tenisz partikon illetve a csajos estéken kívül nem igen jut másra időm. Mondják, még meghalni sincs időm. Nos, ez rám hatványozottan igaz. Félreértés ne essék nem panaszkodás. Apropó csajos esték – a hely, ahol összegyűlik kis életem díszes örökcsapata. Ahol rajtam kívül mindenki, menyasszony, vőlegény vagy feleség, néhányuk már kis lurkókkal. – akikre nem mellesleg én vagyok az, aki bármikor hadrendbe fogható, hogy vigyázzon – na, igen én a szingli – vagy ahogy Kristen barátnőm mondja, „ az annyira különleges, hogy már egyedülálló Mira” a nagyvárosi dzsungel nőstény ragadozója. De kanyarodjunk vissza az elejére..

A történetem egy tegnap folytatott beszélgetés okán pattant ki a fejemből. Történt ugyanis, hogy a ritka napok egyikén – amikor pár órát sikerült az iroda „magányában” töltenem, telefonkonferenciák, más időzónákban cikázó tárgyalások és prezentációk lebonyolítása nélkül, maradt egy kis időm magamra. Hihetetlen, ritkán tudom ezt mondani, hogy magamra. Az én időm mindig másokra megy el. Az üzletre, a családomra, a barátaimra, a társas élet élésére, a folyamatos keresésre. De ismét sikerült elkanyarodnom, immár másodszorra történetem során. Tehát

Hirtelen keletkezett szabadidő feketelyukam okán gyorsan elintéztem a csekkek befizetését, telefonáltam párat, befizettem a biztosítást, foglaltam időpontot a kedvenc fodrászomhoz, akihez mostanság csak szökőévekben jutok el, valamint bepaszíroztattam magam nagy küzdelmek árán a kozmetikusomhoz – ekkor már úgy éreztem magam, mint egy igazi super women, aki képes tér idő kontiinumok között cikázni. Elterveztem, hogy eltöltök egy kellemes ebédet legjobb barátommal, Stevvel, akivel már majd egy hónapja nem sikerült egy röpke fél órát sem együtt töltenem bokros teendőim miatt, amik a tavaszi átállás miatt rám zúdultak. Lefoglaltam egy asztalt a La Pampa-ban, a város legjobb stake house-ban, ahol legalább olyan jó steaket készítenek, mint amilyet New Yorkban szoktam enni esténként az ottani befektetési cégünk igazgatójával miközben a jövő évi szállítási terveket vitatjuk meg, egy üveg jó Tokaji mellett. Igen Tokaji. Ugyanis Paul Fitz, így hívják vacsorapartneremet, rajongója a magyar boroknak. 2 éve hogy tart jó üzleti-baráti kapcsolatunk és azóta is csak ígérgeti, hogy most már tényleg eljön elkölteni egy kellemes hétvégét velem és főnökömmel a tokaji hegység lábainál. Na de majd egyszer, vagy, ahogy ő mondaná „once upon a time”.  A hiper térben való utazás az életemhez képest lassan kezdett hétköznapi boltba járásnak tűnni.  

Indulás előtt eszembe jutott, hogy ha már ilyen űr sebességgel végeztem teendőim elintézésével. Belefér még egy gyors repülőjegy foglalás a 3 nappal későbbi Bahreini megbeszélésemre. Igen nőként, Bahreinbe, üzleti megbeszélésre. Azt hiszem a későbbiekben erről is mesélek. Tehát kimegyek az irodámból és megkeresem az első helyén ülő, lelkes 22 évesnek tűnő gyakornoklányt, hátha egy repülőjegy foglalás nem okoz neki problémát így gyorsan ebéd előtt – nem akarom elvenni az ebédidejét. Odamegyek, kedvesen rámosolygok. Majd tálalom számára előételét.  Szabadkozik, semmi gond, örül, hogy őt kértem meg máris nekilát. Már azt hittem végre egyszer számomra is minden simán mehet – mert hihetetlen, de pozíciómhoz képest, határozottan nagy szerencsecsomag vagyok. Erről is lesz még mit mesélnem J. Itt jön a csavar. Amikor nekilát, már úgy éreztem sínen vagyok.  Mindjárt ebédelhetek. Ekkor jöttek a kitöltendő rublikák a jegyfoglaláshoz. Név, cím, telefonszám, nemzetiség eddig minden rendben volt. Születési év. Bediktálom, a lány kezei lecsúsznak a klaviatúráról és óriási bogárszemekkel bámul rám. Csak 4 évvel vagyok idősebb nála. Lefagy, próbál egy felszínes mosolyt oda vágni, de látom, ahogy a tenger szépen lassan húzódik vissza medréből. Igazi cunami előtti csend.  Kidülledt szemeivel végigmér. Elidőzik a cipőmön, majd ceruzaszoknyámra, kosztümömre, végül kiegészítőimre terjed a figyelme. Elidőzik táskámon, majd hirtelen, mint a vízáradat rám zúdítja irigységgel teli erőltetetten hízelgő kérdéseit.

És mondd csak milyen az életed szupernőként? Hihetetlen, de csak négy évvel vagy nálam idősebb és máris idáig jutottál, hű Bahrein, a gyönyörű tengerpart, a gazdag hercegek ferrarik, bentleyk, Mazeratik (feltűnt, hogy otthon van a luxus sportautó márkákban). Éjszakai klubok, luxus partik, látom a cipőd Louboutin, drága egy darab, na és a táskád, jó ízlésre vall, hogy Yves Saint Laurent, csak nem Párizsban vetted, gondolom a szetted is kész vagyon lehetett. Számomra, mert neked zsebpénz lehet. Ezért vettem fel én is diákhitelt, látod a táskámat, ez Louis Vuitton, igaz 3 évvel ezelőtti kollekció, de ezt senki nem mondja meg elsőre és így csak 400 eurót fizettem érte. Nem kevés, de megérte, így felfigyelnek rám az utcán az öltönyös fickók. (mondanom sem kell Escort tankönyvet írhatna a tudása alapján) Bár én ezen a szinten már Omega óra alatt rá se nézek egy csávóra, nem tudom te ezzel a te szinteden, hogy vagy? Breitling a legalja, gondolom, én úgy tervezem, aszerint nézem majd meg őket. Tudod, mint a húspiacon. Azt hiszik, azért öltözünk ki hogy ők szedjenek fel minket és megvegyenek mint a piacon az árukat. Na de mekkorát tévednek. A barátnőim és én is vadászok vagyunk. Nem ám üldözött vadak. Van egy táblázatunk, amibe beleírjuk az alapkövetelményeket. Végigtanulmányoztunk minden üzletembereknek szóló magazint, a gazdagok újságjait. Megtanultuk, mi az az óra, cipő, öltöny márka, ami alatt nem állunk velük szóba, mert még csak millióik vannak. Az pedig, nos, szerintünk hamar elfogy. Remélem „barinők” leszünk és el tudod nekünk mesélni azokat a titkokat, amelyeket még nem tudunk, hogy tutira kifogjuk az aranyhalat. – és én csak hallgattam. Arra gondoltam, „hát ez olyan cuki, hogy belehalok” az értelem talán elméje legmélyebb bugyraiban van valahol elásva és az ásó helyét is titkos írással rögzítették nehogy véletlenül valaha is megtalálhassa cirkálónk.

Nem tudtam megszólalni, hiszen a repülőjegy foglalás még nem ért véget, meg kellett várnom a visszaigazolást. Mintha megnyílt volna elmém feketelyuka. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Ezt a társadalmi fertőt már nehezen emésztem meg. Elképzelése sincs ennek a butuska libának, mennyit küzdöttem én azért, hogy elismerjenek. Mennyit küzdöttem azért, hogy eltűntessem irányomban az olyan előítéleteket, amiket ezek az ostoba pénzéhes Barbiek teremtenek az üzleti szférában.  Azért, hogy a munkámért becsüljenek meg és ne ágyastársnak higgyenek. Ezalatt az öt év alatt is mennyi átsírt éjszakám volt, amikor a földön fetrengve vártam, hogy elmúljon a sírógörcs. Mert padlóra kerültem. Ott, akkor egy Barcelonai hotelszobában a padlóra kerültem. Összetörtem és csak azért tudtam felállni, mert megtanultam, hogy hiába kesergek a földön fetrengve, onnan már csak felállni lehet. A világ nem fog miattam megállni, hogy megvárja. Ott már a törött önbecsülésem szilánkjait szedegettem. És újraépítettem. Erősebb lett.  Miután úgy kellett kiküzdenem magamat egy részeg spanyol oligarcha kezéből, aki azt hitte azért megyek tárgyalni vele, hogy utána spanyol vagy éppen francia nyelvleckéket vegyek a lakosztályában.  Azóta valahányszor találkozunk, kezet csókol és csak velem hajlandó tárgyalni. Mert kivívtam a tiszteletét. De mit érthet ebből egy Office Barbie. Diákhitel gondoltam. Az egyetlen kikötésem világ életemben az volt, hogy tanuljak bármit, inkább dolgozok előtte két évig egy bevásárlóközpontban, mintsem hitelt vegyek fel. Beleszállni egy ördögi körbe 20 évesen. Amiből soha nem szállok már ki élve és adósságmentesen? Hát nem, köszönöm! De honnan is foghatná ezt ő fel. A mai sekélyes gondolkodású fiatallányok mind a pénztárcákat keresik. Csak nem tudják még azt, amit én, hogy nincs több magányos férfi sehol, mint az üzleti szférában. És nem ők lesznek a megmentő angyalok. Ők csupán unaloműző játékszerek lesznek két tárgyalás között. A lány eközben is folyamatosan csak csacsogott és csacsogott és csacsogott. Én eközben már a „bosszút” forraltam. A sztorit, amitől csorogni fog az iroda cirkáló nyála. Lehet kicsit gonosz húzás, de hát nőből vagyok. És nem véletlen tartja a mondás, hogy „a nők azért utálják egymást, mert ők meg is értik a másik nőt”. Nem véletlen az sem, hogy világ életemben fiúk közötti közeg volt számomra az ideális. A férfiak világában érzem jól magam, mert ők őszinték hátsó és önös érdekek nélkül. Vagy szemből közelítenek vagy sehonnan. Cukkoljanak, húzzák az agyamat de egyenlő félként tekintenek rám.  Kihallottam, ahogy valahol már a gyermekáldás pénzügyi előnyeinél tart és, hogy elgondolkoztam e már azon, amin most ő filozofál, hogy hány gyereket kell majd szülnie, hogy megkaphassa a nagy kategóriás „gyerekhordozó” Audi Q5-öt. Mert hát az olyan szép nagy. Persze fehérben, hogy még nagyobbnak tűnjön és kiemelje szőke hajszínét és szolárium barnította bőrét. Bár mintha rémlene olyan része is a sztorinak ahol ezt nem szoláriumban, hanem a Maldív szigeteki nyaralással kívánja elérni – évente 4x. Megmentésemre pittyent az Outlook. Megjött a visszaigazolás. Azt hiszem, elmúlt öt évem során még soha nem örültem ennyire email érkezésének.

Az iroda cirkáló elhallgatott, kedves mosolyt dobott felém, majd közölte, ezzel meglennénk, de mielőtt elmegyek, legyek szíves véleményt mondani és tanácsot adni, mint egy jó nővér. Hát nekem több sem kellett. Belekezdtem hát ördögien kitalált mondandómba. Amiben bevallom, talán minden mondat eleje volt csak igaz.

Én csak annyit tudok mondani neked. Ez a világ legjobb munkája. Reggelik Rómában a Colosseummal szemben. Szieszták Barcelonában. Reggeli gondolatébresztő futások New Yorkban, tárgyalások egy felhőkarcoló 100. emeletén. Napozás a Dubai tengerparton. Luxus koktél parti a Abu Dzabi éjszakában. Ferrari tesztvezetés Maranellóban, meghívásos jéghorgászat a Finn öbölben. Városnézés Buenos Airesben, kaszinózni Monacóban, tengerparti séták Cannesben, vásárlókörút Milanóban. Teniszezni Wimbledonban, ebédelni Párizsban, Borozgatni a Toscanai borvidékeken, szerencsejáték túra Las Vegasban, Los Angelesi stúdió látogatás, Surfözni tanulni Hawaiin két tárgyalás között. Nos, igen egy álom az életem. Folyamatos repülés, utazás, jobbnál jobb autók, egzotikusabbnál egzotikusabb férfiak. Csak ajánlani tudom a brazil szamba esteket és a spanyol salsa esteket. A félistenek mind ott tobzódnak rád várva kisasszony. És reggel nem ébredsz utána kipihenten. De most mennem kell, mert vár egy budapesti steakezés az újabb Bahreini „kiruccanásom” előtt. De pssszt. Ezeket el ne mondd a főnöknek. Apropó, a kosztümöm Marc Jacobs. És igen, méreg drága volt, vagy két diákhitel ára. De megérte, mert az olyan irodai Barbiek, mint te, csorgó nyállal bámulnak utánam. Azt hiszem, a placebó hatás itt sem maradt el. Jó álmodozást kívánok Csipkerózsika. De egyet ne felejts el soha, a hercegek kora már leáldozott.

És ezzel kisétáltam. Már 20 percet késtem a megbeszélt ebédről. Miközben sétáltam le a mélygarázsba, az elmondottakon gondolkoztam. Ismét gondolkoztam. Pedig ha valamit megtanultam a munkám során az az, hogy valóban felesleges folyton gondolkozni. Túlgondolni. Menni kell és tenni a dolgunkat úgy, ahogy mi azt a legjobbnak érezzük. Azt hiszem, egy újabb Office Barbiet sikerült padlóra küldenem.  Na, nem mintha erre vágytam volna. De nem ártana a mai lányoknak megtanulniuk, hogy bilibe lóg a kezük. És már 20 évesen a lelküket árulják a húspiacon. A testükkel egyetembe. És hogy ebbe én, valahogy nem tudok belenyugodni. Mert az ilyen leányzók miatt dolgozok 2x többet és küzdök 1000x többet. Persze, a saját csatáimat vívom és nyerem meg. És nem nekik, magamnak. Magamért. De mégis elmélkedhetünk. Hova tart a világunk?

Arról nem is beszélve, bár nem hazudtam Barbienknak a helyeket és élményeket tekintve. Na de az érzelmi oldala. Egyedül futni a Central Parkban, miközben veled szembe boldog önfeledt párok rohannak, gyerekek mennek az iskolába, munkába menő üzletemberek fogyasztják úton a sarki kávézóban megvásárolt kávéjukat. Persze take away. Napozás a Dubai tengerparton. Nos ha azt az egyórás szünetet, miközben arab tárgyalófeleim vallási kötelességeiknek tesznek eleget napozásnak nevezhetjük. Akkor igen, ott szoktam napozni, egyedül, a gondolataimba merülve. Ha a spanyol szamba esteket vennénk górcső alá, láthatná, hogy mindeközben szintén egy tárgyalást vezetünk le egy kellemes spanyol vacsorával, miközben a parketten szamba verseny folyik. Ám korántsem tudsz olyankor arra figyelni, hiszen neked a partneredre kell figyelned. Pont, mint a táncosoknak. A monacói kaszinózás. Nő létemre kifejezetten untató, azonban kötelező program, ha egy sikeres üzletet próbálok „nyélbe ütni” mert a tárgyalópartnerem nem becsül annyira, hogy saját tárgyaló időt kaphassak. Két Black Jack vagy póker parti között hallgatott meg. 3x is. Azóta már az irodájában találkozunk. Hivatalos keretek között. Vagy a milanói vásárlókörút. 3 éve már nem élvezet, hanem kötelező munkahelyi egyenruha beszerző körút. Bemegyek, átfutok a ruhákon. Fekete, bézs, fehér, esetleg királykék vagy semlegesebb színek jöhetnek szóba. Megvan már a bejáratott fazon, ami a legjobban áll. Tudom a méreteket. Bemegyek, ránézek, megveszem. Már nem próbálgatok órákat. Nem válogatok. Nincs időm. Time is Money. Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam ebben a pár évben. Talán a stúdió látogatás és a surfözés volt az egyetlen, amit valóban élveztem. Mert nem tárgyalás okán jártam ott. Meghívtak a partnerek, hogy megköszönhessék az együttműködésünket. De ritka az ilyen. Erre csak azt tudnám mondani, láttam én már éjjeli őrt nappal meghalni. E azon kivételes esetek egyike, amiket évente egyszer élhetek át. A fényévekkel előttünk járó „nyugati” országokban. Ahol a nők egyenrangú üzleti felekként vannak elkönyvelve. Szóval üzenve az iroda cirkálóknak. Ez nem Szuper Women és nem álom munka. Ez az a munka, amit csak az választ magának, aki harcos amazon. Szeret harcolni és mindig győz. Nem ismer lehetetlent. Ez nem a pláza Barbieknak és kislányoknak való munka. Ez nem aszfalt verseny. Ez kőkemény Off road. Amit csak igazi nők válasszanak.

Arról nem is beszélve, amiről Barbienknak soha nem lesz fogalma, mert ő minden hétvégén vagy héten, vagy hónapban van valakivel. Hogy mennyire magányos egy karrierista nő. Hogy minden este, minden országban és minden szállodában magányosan hajtom álomra a fejemet és csak a kispárnámat tudom megnyugtatásképp magamhoz szorítani. Ha problémám van az egyetlen férfi, akivel beszélni tudok Steve-en kívül az az édesapám. Hogy minden meghívott rendezvényre egyedül érkezem és talán nagy ritkán távozni nem távozom csak egyedül. Mert hát, mint minden nőnek, nekem is vannak igényeim. És megengedem magamnak azt a luxust, hogy ismerkedni próbáljak. Persze hol máshol, mint az üzleti szférában. Amiben olyan otthonosan mozgok. Átugrálva időzónákon és országokon igyekszem kapcsolatokat építeni. Amik mégis mindig megfeneklenek. Talán pont az imént említett okok miatt. Talán miattuk. Talán miattam. Nos, egy biztos. Cirkálónknak köszönhetően megint feltéptem néhány, „évszázados” sebet a lelkemen. De lesz még időm gondolkozni ezen a repülőn ülve. Az a 3 óra talán éppen elég lesz megváltani a világot. Fent 8000 méteren. Most megyek és megeszem London legnagyobb marháját zöldön tálalva J

még 14 évesen..

Az élet egy hegymászás. nincs kijelölt út, sok a zsák utca, a bukkanó és a gödör, amibe minél többször esel annál nehezebb lesz kimászni. És csak remélni tudod, hogy ha felérsz azt kapod amit vártál és a kilátás majd kárpótol minden egyes elszenvedett karcolásért és sebért amit magadon hordasz jelezve, hogy végigcsináltad. Erős vagy. Meg tudod tenni. Kibírtad azt, ami közben sokan elvéreztek. És van e értelme az egésznek? Azt hiszem pont ez a lényege. Rájönni, hogy nekünk megérte e. Számunkra van e értelme. Azért vagyunk, hogy cselekedjünk és hibázzunk, hiszen a tetteink alakítják a sorsunkat. Meg lehetne írva a sorsomban, hogy űrhajós leszek, ülhetnék karba tett kézzel és várhatnám hogy az ölembe hulljon a lehetőség. De mi  van ingyen? Amikor olyan világban élünk ahol lassan már a levegőért is fizetni kell? Hova tűnt a kétkezi munka értéke? Hol van a racionalitás?  Hol van az értelem? S ha az ember racionális és földhöz kötött, hogy álmodhat vízbe házakat, levegőbe nyúló tornyokat. És mi van a szerelemmel?Mi van a boldogan élünk amíg meg nem-el? A nagy Ő-vel fehér lovon aki kiránt a nyomorból és felemel a mennyországba? Az érzelmek irányította világban nincs helye az értelemnek, felesleges blabla, s bár nincs varázstükör és életmentő csók,hihető a mese, a szőke herceg és a happy end. A kislányok 4 éves koruktól kezdve a tökéletes fiúról, a tökéletes esküvőről, a tökéletes családról álmodnak amíg nem éri őket az első igazi csalódás. Felnőnek és rájönnek, hogy a valóságban a szerelmet pecsételő csókok csupán csak hamis szerelmek álcsókjai, s be nem váltott ígéretek pénz vagy hatalom reményében. Napjaink csipkerózsikái megelégednének egy fiúval,aki felkelti őket szörnyű rémálmukból megmenti a magány sárkányától és aki nem ad semmi mást, csak szerelmet, de azt feltétel nélkül, igazán. Ritka az olyan ember aki elmondhatja hogy ő igen is tiszta szívből és érdek nélkül szeret.  Hol van a határ ég és Föld között jó és rossz között? Mi van azzal aki rosszat tesz azért, hogy másnak jó legyen? Aki lop-csal csak hogy családját biztonságban tudja, s mégis egy társadalom utalja ezért szolga sorsba. Kegyetlen harc az élet s elhullik a gyáva, s ritka, hogy a végén a gyenge marad állva. Kemény a játék, potyognak a könnyek, s a film képei gyorsvonatként peregnek. Ritka a kincs, apró mint a könnycsepp. Hosszú az út, sok a hátrahagyott barát, s nehéz a súly, nehéz a lélek. De ha csak így érzem hogy élek? Azért, hogy boldogok legyünk meg kell szenvednünk. Azért, hogy a csúcsra érjünk meg kell küzdenünk. De a sok küzdelem és szenvedés árán leszünk azok akik lenni szeretnénk, úgy hogy közben megmaradtunk annak, aminek születtünk. Testvérnek,Barátnak,Gyermeknek, Unokának, Nagy Szerelemnek, s utoljára de nem utolsó sorban, Embernek!

gondolatmorzsák

Néha legszívesebben kimenekülnék a világból egy kis időre, hogy aztán újra tudjak benne élni. van hogy nyersz..néha azonban úgy érzed egy valakivel szembeni csatában sohasem győzhetsz..jól van ez így ? örök kérdés...kiállsz magadért vagy meghunyászkodsz? Szembeszállsz vagy elmenekülsz?...elfogadod vagy elfordulsz tőle?

Te megadod, amire neki szüksége van, 100%ot nyújtasz, mégis kevés, és még sincs megbecsülve.Visszakapsz 30%ot a te 100%os ráfordításodból. Ez még matematikailag sem stimmel. Hát még szívvel mérve..ha adsz az a baj, ha nem adsz az. Ha vársz, akkor pedig önző lennél? Ha kiadod a szíved megsérülsz, ha nem jégkirálynőnek titulálnak. Ha túl boldog vagy irigyelnek, ha szomorú szánnak. De hogy megkérdezzék mit miért tettél és hogy voltál e igazán boldog, mosolyogtál e önfeledten, sírtál e a boldogságtól? Saját maguk fényezését elvárják, de hogy lássák, hogy ránk is ránk fér a gondoskodás..Azt ne várd..

Nem az számít a fiatalkorunkban, hogy hány csalódáson esünk át. Nem ez határoz meg minket. És nem is az, hogy képesek vagyunk e felállni a padlóról. A fiatalkorunkat azok határozzák meg, akik mindeközben mellettünk állnak. Ők azok, akik igazából formálnak minket.Az ember nem véletlenül társas lény. Ebben az életben semmi sem megy egyedül. Hiszen ha egyedül is vagyunk, tudjuk kik azok, akikre számíthatunk. A láthatatlan kezek segítenek fel minket, nem csupán az akaraterő.Az ahhoz kell, hogy észrevegyük ezeket a kezeket és beléjük kapaszkodjunk ha kell.

A boldogság az az, amikor ha egy dologra gondolsz legyen az bármi, jókedved lesz, mosolyogsz. amikor sétálsz az utcán látsz is nem csak nézel, mert nincs gond amibe belemerülj. úgy érzed mintha egy öledbe öntött kávé sem bosszanthatna fel, és nevetsz ha szerencsétlenkedsz is. Izgatottan várod a holnapot mert tudod hogy mindig újat mutat. És van valaki, akivel ezt mindenáron, de meg akarod osztani. Nem azért mert érdekes vagy fontos, hanem pusztán azért mert veled történik és tudod, hogy akinek elmondod, értékeli majd azt, értékel téged!

baking and others..

Vannak helyek, ahol képes vagyok elfelejteni gondolkodni. Kikapcsolni és máshogy visszatérni. Képes vagyok magam elé engedni picit az életet és látni. Megélni, átélni. És rájönni ismét arra, hogy merre tart az életem. Miért nem működött eddig másokkal és mikor lesz majd az a valaki, akivel működhet. Már nem várok. Nem tervezek előre. Nem számítok rá. Jön majd, ha jönni akar, és ha ő lesz, én majd észreveszem. Addig pedig, jön ami jön befogadom és élvezem. Mert minden pozitív vagy negatív tapasztalat abban fog segíteni, hogy amikor itt lesz észrevegyem és kellőképp tudjam értékelni amit tőle kapok. És amit én adhatok. Hogy merjek és tudjak nyitni és adni. Annak a férfinak, akinek merek majd nyitni, mégsem leszek számára nyitott könyv. Akinek majd idővel fogom megadni azt a lehetőséget, hogy megtudja ki is vagyok valójában. 

Valahányszor csalódtam, mindig magamban könyveltem el és kerestem a hibát. Pedig nem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem voltak egy szinten a rezgéseink. Rájöttem már, az ember ezt érzi. Vagy ráhangolódik a másik frekvenciájára, és fogadja a másik rezgéseit és elindul valami újfajta mások számára észrevehetetlen kémiai kötődés, vagy egy szikra sem pattan ki. Persze kérdés továbbá, hogy a másik fél ugyanazt a frekvenciájú rezgést bocsájtja e ki, és van e elég érett férfi hozzá, hogy a másik felől azt fogadja. Hiába legyen valaki szimpatikus, ha ő teszem azt magas hullámokon rezeg, az én alacsony rezgésű hullámaimat soha nem fogja érzékelni, hiszen a hullámaink mindig kikerülik egymás útját. Két alacsony rezgésű hullám azonban, keresztezheti egymást végtelen nyolcasba menően. 

Tudjuk, hogy a szemünkkel vonzódunk, azonban az agyunk bocsájtja ki azokat a rezgéseket, aminek a párját keressük életünk során. Ezért nem kell aggódni. Ha valakiről rezgéseink lepattannak, az azért van, mert tovább kószál a hullámunk a világban cikázva mindaddig, amíg el nem találja a számunkra is megfelelőt. Addig is ütköztethetünk más hullámokat a sajátjainkkal, hogy megtapasztaljuk azoknak előnyeit és visszásságait, de soha ne érjük be a nem azonossal. Találjuk meg akitől vibrál a levegő, az endorfin folyamatosan termelődik, az adrenalinszintünk az egekbe száll és az általa bocsájtott hullámok rezgése rááll szívünk dobbanására, testünk rezdüléseire és lecsillapít. Hazavezet. A helyre, ahol lennünk kell. Pont akkor amikor megérünk arra, hogy megérkezzünk. Nem előbb és nem később. 

Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek.

Create

""Muszáj alkotnom nem tudom mit, különben rabigába hajt valaki más nem tudom mije. Nem akarok megérteni és hasonlítani. Az a dolgom hogy alkossak, nem tudom mit. Egy biztos, ha nem jössz rá, hogy  mi a te nem tudom mid, akkor egy leszel a sok közül. Édes mindegy hogy az egy épület, egy étel, vagy egy pár zokni. A lényeg hogy alkoss valami újat, és tessék már hagytál is egy nyomot a világban, ami a te műved és amit, ha kézbe veszel, megnézel, elolvasol vagy meghallgatsz máris egy kicsivel többet tudsz "rólad", többet mint bárki más. Érted a lényeget?"

coming home

Soha nem indul könnyen. Soha nem idő és menetrendszerűen jön az életünkbe. Általában beesik az ajtón, olyan hirtelen és nagy hévvel jön. Ha nem, akkor pedig bekúszik az ajtó alatt, mint a szellő által keltett huzat. Bejön az otthonunkba. Befészkeli magát lelkünk puha párnás fotelébe. Van, hogy egyből otthon érzi magát, van hogy idővel válik csak otthonává és előfordul, hogy csupán egy hívatlan idegen az. Lakva ismerszik meg az ember, mondják. A fotelből nézve szépen lassan észrevesz minden apró részletet. Hogy hordod a hajadat, melyik mosolyod mit jelent. Mikor vagy fáradt, mikor vagy gyenge. Mikor vágysz szeretetre és mikor kell, hogy magadra hagyjon. Tudja, mikor kell megszólalnia, mikor marad csendben. Mikor kellesz neki és mikor kell ő neked. Látja milyen vagy, amikor csak a rossz oldaladat tudod megmutatni. Nem csak a feketét és fehéret. Látja lelked egész színskáláját. A szenvedélyes vöröset, a rikító sárgát, a sugárzó kéket a nőies gyöngéd pinket vagy éppen a fakó erőtlen szürkét. Majd mikor már látta, dönti el, hogy valóban marad e az otthonodban - otthonotokban, vagy csupán melegedni tért be lelked ajtaján. 

papers..

Az egyedüllét, mint egy papírlap. Felfoghatjuk úgy, hogy adott egy lap, ami már telis tele van írva, értéktelen, értelmetlen, elmúlt dolgokkal. Hogy nem fér rá már egy vessző sem, csordultig van firkákkal, áthúzott gondolatokkal és tettekkel. DE! Felfoghatjuk úgy is, hogy egy üres lapunk van, amire firkálhatunk, rajzolhatunk, írhatunk, alkothatunk. Díszíthetjük szépíthetjük ha elrontottuk áthúzhatjuk, kiradírozhatjuk, megszerkeszthetjük. Tehetünk vele akármit. Mert telis tele van hellyel. Pont mint az emberi szív. 

welcome..

Az életünk a nagy találkozásokról szól! A nagy lehetőségekről! Az elhatározás az, ami egyedül állandó. Hogy beengedjük ezeket az apró csodákat az életünkbe. Nyitott szívvel járni épp oly fontos,mint nyitott elmével. Ne keressünk. Idővel minden ránk talál, ha hiszünk benne. Az egyetlen feladatunk, hogy ne engedjük el. Köszönjük meg ezeket a lehetőségeket és ne akarjuk mindezt minden áron viszonozni. A görcsös próbálkozások megnyilvánulása negatív érzéseket hozhat az életünkbe. Az életünk viszonoz mindent helyettünk. Egy kedves mosoly vagy egy "hogy vagy" sokszor nagyobb köszönet, mint egy drága ékszer vagy autó vagy materiális ajándék, tett. 

Nyissunk ajtót és invitáljuk be nyitott szívvel az újat. Kínáljuk meg egy forró teával és ültessük le lelkünk kanapéjára a kandalló elé, hogy őt is melegítse fényünk. Ne azt a pasit keressük aki alfa hím, félisten, macsó. Azt keressük, aki megnevettet. Aki felé bátran nyithatunk. Ne akarjuk behatárolni, konkretizálni, iktatni. Ne hagyjuk, hogy a munka világában tapasztaltak rávetüljenek kapcsolataink kezelésére. Ne akarjuk határidőnaplóként kezelni, vagy excel fileként. Ne úgy tekintsünk rá mint egy fontos megbeszélésre vagy sorsdöntő tárgyalásra. A nő vagy a férfi legyen az otthon. A nyugvópont. A titkos rejtekhely. Fenébe a munkahelyi rendszerrel. Meguntam a szabályokat. A sorban állást a hivatalokban. Egyre jobb merőben kilógni a sorból, háttal a világnak. Háttal azoknak, akik negatív energiákat sugároznak felénk. 

A betonozott úton csak a kislányok járnak. A nők inkább az off-road hívei. Ők utakat alakítanak ki. Nem megbánni semmit, ami kicsit is örömet okozott az életünkben, Ennyi az egész. Elhinni, hogy kortól, nemtől, foglalkozástól, álmoktól, külsőtől eltekintve mind különlegesek és egyediek vagyunk. A magunk módján. És, hogy akik bántanak minket, azért teszik, mert félnek az erődtől. Félnek a benned lakozó energiáktól, a tiszta lelkedtől. Félnek, hogy nem csak meglátnak, de észre is vesznek. Hogy megtalálnak. A sebek pedig, nos, idővel begyógyulnak. Ez a legcsodálatosabb emberi tulajdonság. Olyanok vagyunk, mint a bőrünk. Lassan vagy gyorsan, de gyógyulunk. Megtisztulunk a sártól, portól és mocsoktól. A sebek begyógyulnak. Függetlenül attól, hogy kis heg, nagy heg vagy forradás marad utánuk, vagy nyomuk se. Csiszolódunk, megújulunk. És előlről kezdhetünk mindig mindent. Mert itt élünk a MOST-ban. 

Tériszony

A lany mar meg sem lepodott. Hosszu ido utan mikor ugy dont,ujra hajlando megprobalni felmaszni a letran lekuzdve benito teriszonyat,ismet kirantjak alola. Varatlanul.megint koszos lett a ruhaja,felsertette a tenyeret es lehorzsolta a terdet.pedig nem akart o tul magasra maszni hirtelen. Csak szepen lassan.fokrol fokra. A problema csupan annyi volt,hogy tul sokat idozott egy bizonyos lepcsofokon. Franya teriszony.megint legyozte..De ugy dontott felall,leporolja magat es mat nem torodik tobbet a letraval. Nem adja fel,csupan mar nem akarja lekuzdeni..ha ujra lehetosege lesz es kedve majd megprobalja de addig is inkabb mas uton jar. A lany mostantol inkabb lepcsozik.

Baja Carpathia