Életünk döntések sorozata, ezt már mind jól tudjuk. Azt is megtanultuk, hogyan próbáljuk meg mindig a leghelyesebb döntést hozni. Hogyan és milyen szempontok alapján kell mérlegelnünk. De soha senki nem kérdezte meg, akarunk-e dönteni. Minden döntés valahol kényszer. Eltervezett mégis váratlan kényszer. Hogyan válasszak két út között? Két ötlet között? Két állás között? Mondhatnánk, hogy aki választhat, szerencsés helyzetben van. Ám a dolgok korántsem ennyire feketék vagy fehérek. Mert mindenkinek, aki válaszút elé van állítva, nem csak döntési lehetősége van. Veszítenivalója is akad. Legyen szó csupán annyiról, hogy olyan ajándékot választ, ami a végén rossz döntésnek bizonyul és nem járunk vele az ajándékozott kedvében. De vannak ennél súlyosabb döntések is. Amikor bizony, két szék közül a pad alá esünk. Vagy bizonyos esetekben még annál is lejjebb. Minden döntésnek akad legalább egy bírálója. Dícsérője már annál kevesebb. Az emberek hajlamosak abba a hibába esni, hogy csak akkor állnak egy ötlet mellé és támogatják, amikor az már bevált. Amikor már biztosnak látszik a siker. Mindaddig kockáztatás helyett választják a biztos, olykor etikátlan utat. Bizony addig mi pedig egyedül maradunk. A döntésünk súlyát pedig mint béklyót cipelhetjük tovább a vállunkon, keresztül a mindennapok útvesztőin. Örök útitárs ez, mint az idő. Olykor versenyre kelnek egymással. És akkor már te csak szemlélője lehetsz az életednek, ami rajtad kívül zajlik. Anélkül, hogy dönthetnél. Anélkül, hogy megkérdeznének.
